Dúll Andrea laudációja

Szeretettel, szívből gratulálok az iskolának: az alapítónak, a valamikori és a mostani pedagógusoknak és az összes szereplőnek (diákoknak és szülőknek), akik valaha vagy most a Rogers-ügy résztvevői voltak.
Nagyon meglepődtem és meghatódtam, amikor felkértek, hiszen rengeteg élményem van, ezek közül egyet mondanék el. Ez jól megtestesíti azt a kettős dolgot, amit szülőként és pszichológusként átéltem a Rogers Iskola kapcsán a fiamon keresztül, aki idejárt a kezdettől végzésig.
Nagyon szimpatikus volt számomra a rogersi tan, a rogersi szemlélet. Ez akkor vált valóssá, akkor győzött meg, amikor a fiam harmadik osztályos volt. Elmentünk osztálykirándulásra, szülőkkel, pedagógusokkal együtt. Egy szabadtéri játszóhelyre érkeztünk, ahol egy különösen népszerű játékszer körül összegyűlt a gyereknek egy nagy csoportja, és én aggódó szülőként vártam, hogy mikor kell közbelépni, hiszen kevés volt a játék, és sok volt a gyerek. Körülbelül a harmadik mondat után egy gyerek azt mondta, hogy álljunk meg pillanatra és beszéljük meg, hogy fogjuk jókedvűen együtt használni ezt a játékot.
Akkor teljesen meg voltam döbbenve, két dolog miatt. Egyrészt szülőként, hogy egy harmadik osztályos, általános iskolás gyerek ennyire intelligensen és szívből old meg helyzetet és a többiek vele együtt lépték meg ezt a jófajta, békés megoldást. Másrészt, pszichológusként iszonyú erős rálátásom lett arra, hogy a rogersi egész filozófia elképesztő módon működik, ha jól csináljuk. A három elv – az elfogadás, az empátia és a hitelesség – már ott volt ezeknek a harmadik osztályos, általános iskolás gyerekeknek a tárházában.
Szülőként, amíg a Rogersbe jártunk és még utána is kísérve ennek az iskolának a tevékenységét, nem volt olyan helyzet, ahol ne ezt a nagyon hiteles, nagyon empatikus, nagyon elfogadó hozzáállást tapasztaltam volna. Ami érdekes, hogy a diákok, a pedagógusok és a szülők irányába történő kommunikációban is ezt fedeztem fel.
Amikor ezt mondom, ne gondoljon senki arra, hogy egy rózsaszín felhőn ültünk, lógáztuk a lábunkat és soha semmi negatív, vagy kellemetlen, rossz élményt okozó eseményt nem történt. Történtek, de ezek a helyzetek is így oldódtak meg. Minden helyzet meg tudott oldódni ilyen módon, ahogy Rogers annak idején elképzelte, hogy hogyan kellene bánnunk egymással.
Mint pszichológus, az a véleményem, tapasztalatom, illetve az élményem, hogy elképesztően jól működik, működött ez az iskola a rogersi szellemben, és nyilvánvalóan van egy nagyon jó elmélet, nagyon jó terápiás gyakorlat, amit Carl Rogers annak idején kitalált, de arra is ráláttam pszichológusként, hogy nem mindenkinek a kezében működik.
Itt, a Rogers Iskolában, a tantestület a gyereknek is átadta ez a szellemiséget, és ez a szülőket is megérintett. Egyszerűen működik: szakmailag is teljes mértékig jó élmény ez számomra. Van egy álmom, bocsánat, hogy ezt most parafrázisként használom: az az álmom, hogy ez a fajta, alternatív iskolai mentalitás, ami a Rogersben megvan, ne alternatív legyen, ne így hívjuk. Lehetne ez az általános mentalitás, ami az iskolai szférát áthathatná igazán. Ez a vágyam, és gondolom az itt ülők is osztják ezt a vágyamat.
Még egyszer szívből gratulálok mindenkinek, aki ezt a 30 évet megvalósította. Köszönöm szépen, szülőként és szakemberként egyaránt és a továbbiakban is nagyon sok sikert kívánok.

Üdvözlök mindenkit, aki itt van!

———————————————————————————————————-

Én Prohászka Annamari Katica vagyok, a Rogers Iskolába járok 7 éve.
Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, és örülök, hogy az iskola itt van.
Hogy van erre lehetőség, mármint, hogy azt látni, hogy egy adott ember vagy szervezet mit tesz a többiekért, az szerintem nagyon fontos.
Arra gondoltam, hogy úgy mondanám el, amit szeretnék, hogy azt a kérdést venném alapul, amit én elég gyakran hallottam, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül: ,,Szeretsz iskolába járni, szereted azt az iskolát ahova jársz?”
És én arra jutottam magamban, hogy az ember szerintem oda megy szívesen, ahol biztonságban érzi magát és megvan a szabadsága.
Persze nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt mindig őszintén azt tudtam mondani, hogy én szívesen és boldog szívvel jövök be a Rogersbe, de ezeket tartom fontosnak.
És azt gondolom, hogy a szabadságérzetünkhöz és biztonságunkhoz az is hozzátartozik, hogy a közösség, amiben vagyunk, hogyan viszonyul egymáshoz. Hogyha úgy megyünk be nap, mint nap, hogy tudjuk, hogy egy elfogadó közösségbe megyünk, egy újabb vidáman eltelős és közösen gondolkodós napnak nézünk elébe, akkor sokkal nyitottabban fogadjuk az új információkat történéseket.
Ha bizalom van a társak között, akkor nagyobb figyelmet tudunk egymásnak és magunk felé is adni.
Szerintem, ha ezeket a dolgokat felépítjük egymással és magunkkal, akkor tudunk igazán közösen véghez vinni dolgokat, és a saját énünkre rátalálva önmagunknak lenni.
Ebben szerintem nagyon sok szerepe van a tanárainknak, akik terelgetnek minket ezen az úton, és közben még nagyobb biztonságot adnak nekünk, nem helyeznek minket nyomás alá, hanem inkább segítenek nekünk: megtanulnunk tanulni, megismerkedni a világgal és kiegyensúlyozottságot találni egymásnak és magunknak benne.
És még egyszer, nagyon-nagyon boldog vagyok, és nagyon nagy köszönöm érzés van bennem, mert azt hiszem, hogy a legnagyobb dolog, amit megtanultam,  az az  hogy ha ekkora figyelemmel és  érdeklődő befogadással  vagyunk egymás felé, akkor tudunk igazán kapcsolatot teremteni mind egymással, mind magunkkal és a külvilággal is, és a világ így tud egy jobb hely lenni.

Köszönöm szépen!