Az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének alapítója: Várhegyi György (1922 -1998)

Képzettségét tekintve történelemtanár volt, és ha nem a szocializmusban éli le felnőtt éveit, valószínűleg politikus lett volna. Erre a pályára készült a MADISZ-ban, és erre predesztinálta nyitottsága, érdeklődése, igazságérzete és szolidaritása a szegényekkel, a gyengékkel és az elesettekkel. Azért nem lett politikus, mert annak a generációnak a tagja volt, melynek számára 1956 keserű tapasztalata nyilvánvalóvá tette, hogy nyílt és tisztességes politizálásra itt és most nincs esély.

Előbb tanított, majd szociológiai kutatásokba kezdett, mihelyt lehetett. Már 1963-ban tanulmányt írt a gyerekközösségekről, 1971-ben Gazsó Ferenccel és Pataki Ferenccel könyvet adott ki a budapesti diákok életmódjáról, és Tánczos Gáborral, Ferge Zsuzsával együtt társszerzője volt annak az 1972-ben megjelent munkának, amelyik elsőként tudósított őszintén a pedagógusok helyzetéről. Ettől kezdve előbb a Fővárosi Pedagógiai Intézetben, később pedig az Oktatáskutató Intézetben számos oktatásszociológiai kutatást végzett.

Kutatásai során mindvégig az iskolák belső világa, a tanárok és a gyerekek viszonya, és a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásának problémái érdekelték. A szakmunkástanulók, az állami gondozottak, a cigány gyerekek és az iskolába nehezen beilleszkedők helyzetét kutatta. Írásait a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok feltárása, és az ezeket leleplező hamis ideológiák kritikája jellemezte. Fontosnak tartotta, hogy megismerje, és mások számára is megismerhetővé tegye a valóságos társadalmi folyamatokat. Kutatási eredményeit összefoglaló írásaival az oktatáspolitikusok és a pedagógusok szemléletét akarta formálni. Meggyőződése volt, hogy a szegénység átörökítésének megakadályozásában az esélyegyenlőség biztosításával az oktatásnak kulcsszerepet kell vállalnia.

Várhegyi György nem lett “professzionális” szociológus. Bár kérdőíveket szerkesztett és összefüggéseket számolt, igazán a “terepmunkát” szerette, amikor személyesen győződhetett meg a tényekről. Jobban hitt a szónak, mint a számoknak, mindig a táblázatok mögött rejtőző emberi sorsok érdekelték igazán. Soha nem habozott kilépni a megfigyelő szerepéből, ha igazságtalanságot tapasztalt, és segíteni annak, aki rászorult. A szociológiát a közéleti aktivitás egyik lehetséges formájának tekintette, és idegen maradt tőle a hűvös, tudományos objektivitás.

Nem véletlen, hogy mihelyt a rendszerváltás környékén ismét alkalom nyílt közéleti cselekvésre, azonnal szervezni kezdte a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskolát, s mihelyt az már megállt a maga lábán, 1992-ben megalapította az Alapítványi és Magániskolák Egyesületét, amelynek haláláig– 1998-ig – elnöke volt. A magániskolák szervezésében az oktatásügy demokratizálásának lehetőségét látta, és fontosnak tartotta, hogy ezek az alternatív pedagógiai módszereket alkalmazó, a tanulás és tanítás szabadságát lehetővé tevő, a választás lehetőségét bővítő intézmények szegényes pénzügyi feltételeik ellenére is működőképesek maradjanak. Az egyesületi elnökség nem formális megbízatás volt a számára. Örömét lelte ebben a munkában, mert érdekvédelemre adott alkalmat, és emellett lehetővé tette, hogy fiatal, kreatív, dinamikus, új pedagógiai szemléletet képviselő, és új módszereket kereső tanárokkal működjön együtt.

Élete utolsó éveiben az egyesületben összegyűjtött tapasztalatai alapján több fontos tanulmányt írt az oktatásügy “magánszektoráról”, előadásokat tartott, és fáradhatatlanul szervezkedett. Nemcsak azért maradt meg 76 évesen is fiatalnak, mert született pedagógusként mindig hangot talált és folyamatosan kapcsolatot tartott az ifjúsággal, hanem azért is, mert egyszerűen nem volt ideje megöregedni.

Liskó Ilona nyomán