Gondolatok a Belvárosi Tanoda Várhegyi Díjához

Amikor megnéztem a videókat, gyöngyszemekre leltem.

Azoknak mondom mindezt el, akik most találkoznak talán először a Tanodával úgy, hogy a Tanoda is hallgassa.

Lehet, hogy mindezt sokkal előbb kellett volna elmondani akár a Családnak, akár a Kuratóriumnak, és így is tettem volna, ha meg kellett volna győznöm bárkit is az idei Díj odaítélésének idején. Azonban nem volt ellenvetése senkinek akkor, amikor a Tanoda nevét, mint az ötödik díjazott intézményét felvetettem.

Emlékeztetőül:

Az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének Várhegyi György Alapítványa 2011-ben arról döntött, hogy a szabad iskolák fennmaradásának, szakmai és szervezeti fejlődésének támogatására létrehozott szervezet a következő 10 évben olyan intézményeknek adja át az általa alapított Várhegyi György Díjat (évente egy arra érdemesnek), mely szakmai hivatása és működése szerint megfelel az Alapítvány alap célkitűzéseinek, ideológiájának, múltjának és névadójának.
Az alapítványt Várhegyi György szociológusról, az Egyesület alapító elnökéről neveztük el, akinek a rendszerváltás után legfőbb ambíciója a szabad iskolák támogatása lett, önzetlen, igényes szakmai tevékenysége ezt szolgálta.  Az Alapítvány a szabad intézményekkel összefüggő szakmai-emberi teljesítmények elismerésére hozta létre a Várhegyi György Díjat, amelyet minden évben átadunk.

A díjat annak története második dekádjában az a független oktatási intézmény kaphatja meg, mely megfelel a díj szellemének. A díjra az arra érdemeseket bárki felterjesztheti; odaítéléséről a Kuratórium dönt, amely a díjból évente egyet ítél oda.  A Várhegyi György Díjat egy, a névadó arcképét ábrázoló, fa táblára dolgozott bronz dombormű képzi.

A BELTANODA FELVÉTELI KÉRELME, IDEJE, ALÁÍRÓI

1992. június 2. Győrik Edit

Azt hiszem, a Tanoda maga, stábja és talán az ide járó fiatalok nem szorulnak dicséretre senkitől. A dicséret kicsit mindig lefelé néz a megdicsértre, itt pedig minden, mindig egy szinten történik. Ennek ellenére – szintén az emlékeztetőül rovatba – itt mondom el, hátha van, aki új információt kap ezzel, hogy Győrik Edit iskola-alapító és Gulyás Péter iskolavezető megérdemelték és megkapták a Várhegyi György Díjat annak első 10 évében, amikor a Díj a kiemelkedő szakmai-emberi teljesítményeket, a független iskolák érdekében végzett, elkötelezett tanári, iskola alapítói munkát díjazta.

EDIT laudációját Péter vállalta akkoriban, 2007-ben. Elmondom, mert nagyon jellemző a Tanoda légkörére.

Aki ismeri Editet, annak nem kell bemutatnom őt, aki nem ismeri, annak pedig szinte reménytelen bemutatnom.
Mert:
Elmondhatnám méltató beszédemben, hogy ő volt az, aki a Belvárosi Tanoda Alapítványt megszületése óta irányítja. Ő alakította ki azt a csapatot, akik megalapították a Gimnáziumot, kifejlesztették a Tanoda módszert. Mindig a legnagyobb hangsúlyt fektette, és fekteti azóta is, a Személy tiszteletére, az egyéni értékek felismerésére, becsülésére és fejlesztésére. Ő az, aki egybegyűjtötte azokat a tanárokat és segítőket, akik számtalan kamasznak segítettek életük talán legnehezebb szakaszán túljutni, és ő indította útjára a Megálló csoportot is, ahol nem csak a máshonnan kihullottakon, de azokon a diákokon, embereken is megpróbálnak segíteni, akik sokszor nagyon súlyos szenvedélybetegséggel küzdenek.

Azt is elmesélhetném, hogy milyen ember, hogy ebben a lelkileg megterhelő hivatásban milyen erős, és derűs tudott maradni, hogy milyen hihetetlen sok energia és ötlet van benne, hogy neki ügye van, dolga van.

Reménytelen.

Ezért, kedves egybegyűltek, mindenkinek inkább azt javaslom, hogy a méltatlan méltató szavak után, inkább próbálja meg maga megismerni őt.

PEPE 2009-es díjának átadásáról így emlékszik a méltató, Tajta Gábor:

Előzmény

Gulyás Pétert a Belvárosi Tanoda Alapítványi Gimnázium tanári kara terjesztette fel a V GY díjra.
Pepe amikor értesült a díjról egyre rosszabbul kezdte érezni magát.
Véleménye szerint azok kapnak kitüntetést és díjat, akik már öregek és nincs rájuk szükség.
Nem szereti a szembe dicsérést és irtózik a pátoszos – szavalólány, gitár kíséret stb. – helyzetektől.
Az első díjátadó időpontját sikerült elhalasztani.
Közeledett a második időpont és Pepe egyre többet betegeskedett.

január 9. de. 10 óra

A Tanoda tanári kara szép számmal megjelent tagjai közül a lányok 60-as évekbeli kosztümös-kendős tanárnőknek öltöztek.
A méltató, egy nagy fekete nylon zsákkal a kezében járkált a bejárat előtt fel-alá.
Pepe sehol, telefonja kikapcsolva. Felmerült a gyanú, hogy megfutamodott.
10.15-kor kettőt előre egyet hátra tempóval közelített. A többi díjazott és a meghívottak türelmesen vártak.

Tárgyalás

A harmadik díjazott méltatása szép, hosszú és szívhez szólóra sikerült.
Ekkor hangzott el a következő díjazott neve: Gulyás Péter, Belvárosi Tanoda
A méltató a többek által hullazsáknak nézett nagy csomaggal előre ment és az alábbiakat mondta:
Az én feladatom, hogy méltassam Gulyás Pétert, Pepét.
Pepe felé fordulva:
Nem jár azért méltatás , mert 1966 ban megszülettél, mert számos iskolába jártál,                      mert elvégezted az ELTÉ-n a matek-fizika szakot.
Azért sem jár méltatás, mert Lentiben túlélted – és ők is kibírták – a katonaságot,
mert ki tudsz néhány hangot préselni egy szaxofonból, azért meg pláne nem jár, mert ha lehet akkor meg sem állsz Tibetig túrázni, Prágáig sörözni és Bécsig kávézni.
Nem méltatlak azért, mert ha teheted kerékpárra pattansz és tekersz, tekersz, tekersz….

Méltatás azért jár, mert elmondhatom , hogy a Belvárosi Tanodában 2009. szeptemberében elkezdődött egy újabb – a 20. – tanév.
És aki egy ilyen iskolát vezet annak egy kerékkel kevesebbje van. Ezt be is bizonyítom.

Ekkor kapott főszerepet a fekete zsák, amiből egy monocikli került elő.

Befejezés

Rövid pogácsázás után a legendás Bambi presszóban koccintottak a félkerekű Pepével a kollégák.
Túlélte!

Részletek abból a filmből, mely 2010-ben készült a Tanodáról:

Pepe

Vannak ezek a kamaszkor végén lévő fiatalok, fiatal felnőtt korú fiatalok, akik akiknek ez nehezen megy. Az átvészelése ennek az időszaknak. Sokuknak. Különböző mértékben persze, ezt szeretném hangsúlyozni. Van, akinek tényleg nehéz kamaszkor-végi időszaka van. De hát sokan vannak, akiknek bizony komolyabb problémái is vannak egyébként az életben. Ennek kapcsán aztán kirúgják őket az iskolából, eljönnek, nincs maradásuk, nem megy nekik az iskola sem. Az alapötlet ennyi volt 1990-ben. Hogy akkor nekik csináljunk egy olyan iskolát, ami segíteni fog nekik egyrészt ezeknek a problémáknak a megoldásában, másrészt a középiskola elvégzésében is. Ez az alapötlet 20 (26) év alatt nem változott.

Csilla

Mi felajánljuk a tegeződést. Ez különben nem mindenkinek megy, ez is érdekes, hogy van olyan fiatal, akinek ehhez idő kell, amíg el tudja fogadni ezt a felajánlást, hogy tegeződjünk. Az első pillanattól kezdve partnernek tekintjük, és ez minden megnyilvánulásunkban jelen van ez a partnerség. Például abban, hogy nincsenek olyan terei az iskolának, amit csak a tanárok használnak.  Mindig, mindenhova bejárásuk van a fiataloknak, sőt kifejezetten törekszünk arra, hogy minél több időt töltsünk együtt.
Az a szoba, vagy helyiség, ahol mi, tanárok a legtöbb időt töltjük, ahol a kis fiókjaink, vagy szekrényeink vannak, ahol pl a stábüléseket tartjuk, oda is bejárnak a fiatalok. Ott van benn egy kávégép, ami nagyon fontos, teát lehet főzni, van egy mikrohullámú sütő, egy hűtőszekrény, és az cél, hogy a srácok bejöjjenek, és együtt kávézzunk, és ebédidőben mindenki hozza a kis ételét, és megmelegítse, vagy a párizsis szendvicset el tudja készíteni, és körül ülje az asztalt, és együtt együnk, és együtt legyünk. Tehát ez egy nagyon fontos szempont. Ez az együttlét. Hogy ez minél teljesebben meg tudjon valósulni az iskola ideje alatt.

Pepe

Nem szabad, és nem akarunk olyan iskolát csinálni, mint ahonnan ők eljöttek, vagy amelyikből kimaradtak. Nyilván ez értelmetlenség volna. Ennek az egyik fele egy oktatásszervezési kérdés. Tehát pl mi szétszedtük ezeket a hagyományosnak mondott évfolyam-osztály technikákat. Tehát nincsenek évfolyamok, nincsenek osztályok. Lényegében egy kreditrendszer szerint járnak a diákok az iskolába, mindent kiscsoportban tanulnak, és egy nagyon személyre szabott oktatási programjuk van. Olyan értelemben, hogy az különböző szerződések kérdése, hogy ki, tanulmányaiban mennyit teljesít, és hogy milyen ütemezésben. Ezt mindig aktuálisan személyre tudjuk szabni. Időben is, meg személyre is.

Csilla

Azt feltételezzük, és azt is kommunikáljuk, hogy mi felnőtteknek kezeljük őket. Akik a maguk urai. Akik a maguk módján a saját életüket intézik. És hogy ne mi értünk jöjjenek be az iskolába, és ne azért jöjjenek be az iskolába, mert kötelező bejönni. Hogy pontosnak kell lenni, az inkább alakuljon, mint belső igény, hogy én pontos vagyok. Tehát önmagáért jöjjön be. Azért jöjjön be, mert őneki van egy célja, amihez az, hogy ő bejön minden nap az iskolába, és minden órán ott van, és minél több időt van ott, tehát mondjuk az elejétől a végéig meghallgatja és aktívan jelen van, az őneki fontos. Az az ő céljait szolgálja.

Pepe

Szíve és lelke az iskolának ez a stáb szóval emlegetett valami, ami egy esetkezelő stáb tulajdonképpen. Azok a tanár kollégák, segítő oktatók, akiket a diákok választanak maguknak, minden héten három órát ülnek egy teremben, és ott a diákokról beszélgetnek. Kialakítják azokat a stratégiákat, amik mentén mi tudunk esetleg segíteni ezeknek a diákoknak. Amik a problémáik megoldásában segítséget tudnak nyújtani.  Az információ áramlást megoldja az iskolán belül. Ez egy nagyon fontos technika.
Valamilyen módon egy normál iskolában is meg lehet teremteni egy olyan intézményes fórumot, ahol az egy osztályban tanító tanarak egymással tudnak beszélgetni. Én először csak azt mondom, hogy beszélgetni. Nem is hogy valamiféle esetkezelő munkát végezni, vagy esetet elemezni, vagy problémamegoldani, csak beszélgessenek egymással. Egy hagyományos iskolában általában pl tantárgyi munkaközösség van, ahol nagyjából garantált, hogy azok a pedagógusok beszélnek egymással, akik nem nagyon tanítanak egy osztályban.
És ott akkor, ha már elkezdenek beszélgetni, nagyon sok minden ki fog derülni. Nagyon sok minden probléma elő fog jönni, nagyon sok mindenre rá fognak jönni, fognak tudni egymásnak segíteni. Nem érzik majd úgy a kollégák, hogy valamit mindenképpen meg kell oldaniuk, valamit, amit egyedül nagyon nehéz.
A fiatalok nagyon sokfélék. És vannak speciális fiatalok, akiknek speciális ellátásra van szükségük. Azt gondolom, hogy a közoktatásnak ez egy része kell, hogy legyen. Hogy azoknak, akiknek ennyire extrém ellátásra van szükségük, ők is kapják meg.  Ezért én magunkról nem azt gondolom, hogy ez valamiféle deviancia, vagy passzió, vagy nekünk a mániánk, hanem azt gondolom, hogy a közoktatásban szükség van arra, hogy valamilyen módon oldjuk meg ezt. Én nagyon nehezen tudok elképzelni olyan közoktatást, ahol nincsenek kimaradók, nincsenek kihullottak. Szép lenne egy olyan világ, de én nem nagyon látok sehol erre példát. Mindig vannak, akik nem férnek bele a közoktatásnak abba a részébe, ami a nagy main stream része. Nekik kell valamit csinálni. Azt gondolom, hogy a Belvárosi Tanoda az csak egy módszer és egy hely erre, egy megoldás erre a problémára. És része a közoktatásnak ilyen módon. Ezért pl én nagyon kötöm az ebet a karóhoz, hogy ez ingyenes volt, és ingyenes is maradjon. Én azt gondolom, hogy ez jár ezeknek a fiataloknak.
Amellett is tudok érvelni, hogy megéri ezt iskola-oldalról csinálni. Különböző ellátó szervezetekkel ez sokkal nehezebb. Tehát ha nagyon demagóg akarok lenni, mindig azt szoktam mondani, hogy a börtön, vagy a kórház, vagy a drogrehab, vagy bármiféle ilyen dolog az sokkal-sokkal drágább, mint egy segítő iskolát csinálni.

Diák

Mindenki megérdemel egy második esélyt. És ha látszik, hogy akarja, csak nem jön össze, akkor jár neki egy harmadik is.
Ez a suli ez tényleg olyan, hogy esélyt ad. Elég sok olyan diák van, aki már nagyon sokadszor jön vissza, de mindig visszafogadják. Sok. Én még nem próbáltam ki, hogy hány esélyem van, de ez a harmadik nekem.
Az a legnagyobb, amit itt tanultam, hogy van, akit érdeklek, van, akit érdekel, hogy ki vagyok, mi a véleményem.

————————————————————————————————————————

SZEBÉNYI CSILLA:

Köszönőbeszéd a Várhegyi György Díj átadása alkalmából

Amikor megtudtuk, hogy a Várhegyi György Alapítvány kuratóriuma iskolánknak, a Belvárosi Tanodának ítélte a díjat, olyat tettem, ami egyáltalán nem jellemző rám. Megkértem kollégáimat, hogy én mondhassam a köszönőbeszédet. Azt hiszem, nekem többet jelent ez a díj, mint másoknak, legalábbis igen sokat.

Egyrészt volt szerencsém személyesen ismerni Várhegyi Györgyöt. Akkor az AME még a Vendel utcában, a Politechnikum épületében volt. Ott néhányszor beszélgettünk Gyuri bácsival, és ezek számomra meghatározó beszélgetések voltak. Nem nagy tudása lepett meg, hanem nyitottsága, széles látóköre, őszinte kíváncsisága, fiatalossága. Ezért különösen örülök ennek a díjnak, rá emlékeztet.
Másrészt az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete, amely kapcsolódik a Várhegyi Alapítványhoz, sokat jelent nekem. Volt néhány év az életemben, amikor nem csak a Tanodán keresztül, hanem személyesen is szoros viszonyban voltam az AME-val. Évekig jártam az Alternatív Tagozat üléseire, később vezetőjeként havonta az elnökségi ülésekre is. Eddig minden Közgyűlésen ott voltam, és a két- háromnapos stratégiaalkotó találkozókon is. Az AME a nyilvánvaló érdekérvényesítési szerepén túl számomra leginkább szakmai közeg, valamint személyes emberi kapcsolódások tere. Számos nagyon kiváló embert ismertem meg az Egyesületben, akik mellesleg kitűnő szakemberek is, nagyszerű iskolákat működtetnek igen magas szakmai színvonalon. Nagy szerencsémre a hazai oktatás, iskolacsinálás legjobbjaival hoz össze az  AME, amiért máig hálás vagyok. Nagyon fontos számomra, hogy társakra lelek, szakmai és emberi társakra, akikkel minden izgalmas kérdésben párbeszédet kezdeményezhetek.

Azt, hogy miért éppen a Tanoda kapta most a díjat, nem tudom, kaphatta volna sok más független iskola is, amelyek közel 25 éve teszik a dolgukat, vállalt küldetésüket, feladatukat.
Nekünk ez a 26. tanévünk, néhány hete ünnepeltük a 25 és 2/3 éves szülinapunkat. Nagy és sikeres ünnepség volt, hónapok óta készültünk rá. Sok régi diák és kolléga eljött, rengeteg örömet kaptunk.

Amikor tavaly augusztus végén a gödi Duna-parton felmerült e nagyszabású ünnepség terve, én elég szkeptikus voltam. Persze, persze, a mi életünkben sokat jelent ez az elmúlt 25 év, de egy iskola életében mi ez?  Semmi. Egy iskola, ha 200 vagy 250 éves, az már jelentős, az már méltó az ünneplésre. Aztán beláttam, hogy mégiscsak nagy dolog ez a 25 év. Szinte csoda, hogy még működik az iskolánk. Az elmúlt években sokszor mondtuk, ha kérdezték, hogy vagyunk: “Ez az év még lemegy, aztán nem tudjuk mi lesz.” És még mindig itt vagyunk. Mert mindig lettek végül pályázatok, voltak nyertesek is, és általuk eddig még finanszírozni tudtuk azokat a feladatokat, amikre az állami pénz nem elég. Most nincs. Nincs nyert pályázatunk, de ami aggasztóbb, kiírva sincs, amit egyáltalán beadhatnánk. Most először, ebben a tanévben a Belvárosi Tanoda kizárólag állami támogatásból létezik. Mivel nálunk nincs tandíj, nagy kérdés, mivel pótoljuk az elkövetkező évben, években a különbséget. Ebben a helyzetben, ilyen körülmények között különösen tiszteletre méltó kollégáim munkája, akik minden nehézség, kilátástalanság ellenére ugyanolyan szakmai színvonalon végzik munkájukat, mint az elmúlt években mindig. Elszántan és lelkesen keressük együtt a megoldást, a kiutat, s közben a folyamatosan alakuló igényekhez, kihívásokhoz alakítjuk az iskolát. Munkatársaimmal időről időre – ha nem is alapítási, de – alakítási lázba kerülünk, amikor újra és újra átgondoljuk, milyen is egy korszerű iskola, amely valódi, használható tudást ad a fiataloknak.

Azt gondolom, hogy ezért a munkáért, ezért a kitartásért mégiscsak megérdemeljük most a Várhegyi-díjat.

Köszönöm munkatársaimnak, és köszönöm a Várhegyi György Alapítvány kuratóriumának.