Beszéd a Várhegyi György Díj átadásán
AKG, 2012. február 1.

Igen tisztelt diákok, igen tisztelt tanárok és munkatársaik, igen tisztelt vezetők, vendégek,
leginkább persze kedves Mindenki, de még egyszer és elsősorban: kedves diákság!

Nem véletlen, hogy a megszólítás szokásos protokoll-rendjét megfordítva kezdtem el azt, amit mondani szeretnék; mert a ma átadott díj az egész iskolának szól, és azon belül leginkább nektek, diákoknak.
Ezt az iskolát nem mostanában kezdtem irigyelni, amikor hivatalos ügyek miatt és olykor hivatali kötelességből is már gyakrabban megfordultam itt, és mindaz, amit Ti sokkal jobban ismertek, mint én, már engem is valamennyire ismerősként fogadott. Nem is akkor, amikor Varró Dani búcsúversét – amelyből sok minden megtudható az iskolával kapcsolatban és talán még több kikövetkeztethető, először olvastam, 2000 körül, hanem még korábban, valamikor a 90-es évek közepén, amikor először jöttem ide valamit megbeszélni vagy tanácsot kérni. Már akkor, az első találkozáskor megéreztem, hogy itt a diákok otthon érzik magukat; ez látszott a falakon, szimatolni lehetett a levegőből, sütött az atmoszférából, és a stílus, a hangnem, a gondolkodásmód, amivel találkoztam itt, csak megerősítette ezt a benyomást. Nagyjából ezzel párhuzamosan tanultam meg a saját iskoláim példáján valamit, és ennek a megértéséhez tudnotok kell rólam, hogy én nemcsak az iskolaigazgatást, hanem a tanári pályát is az igazgatással egyszerre és későn, majdnem 50 évesen kezdtem el, és sok mindent akkor kellett szinte egyszerre megtanulnom, gyorsan jövő és leülepedésre meg feldolgozásra kevés időt hagyó tapasztalatokból, olyasmiket, amit mások, pl. a ti tanáraitok közül legtöbben sokkal fiatalabb életkorban már tudtak. Ezek közt az egyik legfontosabb pedig az volt, hogy igazán jó iskolát a legjobb tanárok is csak a diákok együttműködésével tudnak csinálni. Ennek az együttműködésnek a diákág részéről nem kell mindenáron látványosnak vagy intézményesnek lennie, még tudatosnak sem feltétlenül, de az mindenképpen kell hozzá, hogy otthon érezzétek magatokat az iskolában, ahol magától értetődő legyen az, hogy a gyerek alapjában véve nem az életre készül, hanem – normális esetben – él. (Ennek a mondatnak a végét az AKG programjában olvastam később.)
Miért mondom mindezt, s miért ezt idézem iskolátok programjából? Mert nálunk – mármint Magyarországon – mindez nem olyan magától értetődő, mint ahogy a ti számotokra az, ha egyáltalán gondolkoztok rajta. Ha valahol valakik jó(nak ítélt) iskolával találkoznak, általában és legnagyobbrészt a vezetőnek tulajdonítják, árnyaltabb megközelítés esetén a vezetőnek és a tantestületnek, kitüntetni pedig szinte kizárólag az igazgatót szokás, ritkábban egy-egy tanárt. Az viszont nagy ritkaság, hogy egy iskola egészét úgy tüntessék ki, hogy az mindenkinek és elsősorban a diákságnak szóljon.
Saját iskolámban, ha ünnepi alkalmakkor ki kellett állnom a diákok elé, többnyire vettem a bátorságot, hogy kétségbeejtően elavult fogalmakról is beszéljek nekik, ilyenekről, mint becsület, meg tisztesség, meg hazaszeretet és hasonlók. Ennek nálunk megvolt az oka, de tegnap, amikor erre a mai megszólalásra készültem, még egy ok járult hozzá.
Az eredeti ok az volt és az egyik most is az, hogy ilyen alkalmakkor, főleg pl. ballagáskor nagyon erős késztetést érez az ember, hogy patetikus kifejezéssel szólva „életre szóló útravalót” adjon a diákoknak. Ez tipikus tanár-betegség, és én már nem fogok kigyógyulni belőle. Hiába tudom, amit mondtam is, hogy a diák nem az életre készül, hanem él az iskolában, és nyilván nem az útravalót várja repesve; én mégis meg vagyok győződve, hogy amiről beszélni szeretnék, az ilyen útravaló. Pedig már sokan gondolják róla azt, hogy igazában nem is létezik, vagy legalábbis hogy az emberek nagyobb része nem ismeri a hozzá tartozó szó jelentését, a fogalom tartalmát. A mindennapi életből szinte eltűnt, nem is biztos, hogy a többség fontosnak tartja; s csak a nagyon öregek vagy nagyon konzervatívok – meg a nagyon jól neveltek – ismerik és gyakorolják.
A tisztelet ez a fogalom, amelyről a sikerorientált mai ember nem vesz tudomást; és szerintem igazuk van azoknak, akik azt mondják: védett állatfajjá kellene nyilvánítani a tisztelettudó embert, és persze, a tiszteletreméltót is, mert mindkettő kihalóban van. Na, ez a másik, a tegnap felmerült ok; mert azt hiszem ebből a kihalófélben lévő utóbbi állatfajból a ti iskolátok munkatársai között is szaladgál jó néhány példány, és a mai ünnepen ők is megérdemlik, hogy legalább a tiszteletnek az okán említés essék róluk.
Mi a tisztelet? Ezt a kérdést nem teszem fel, mert ti azért valószínűleg tudjátok, hogy miről beszélek. De azt a kérdést felteszem: jó-e valamire a tisztelet? Van-e használati értéke, hatékonysága? És igaza van-e annak a mondatnak, amelyet néha így sóhajtunk el: „De jó neked, téged még annyian tisztelnek…”
Igen, a tisztelet jó, a tisztelet nyereség, a tisztelet erőforrás, a tisztelet védelmet és biztonságérzetet ad – de elsősorban nem annak, akit tisztelnek, hanem annak, aki tisztel. Neki jelent sokkal többet, igazán ő gazdagodik általa. A valóban tiszteletreméltó embernek alapjában véve nincs szüksége arra, hogy őt tiszteljék, mert elsősorban nem ő nyer vele, hanem az, aki tiszteli. Nekem jó, hogy volt egy apám, akit ma is tisztelhetek, nekem jó, hogy volt egy professzorunk az egyetemen, akit évfolyamtársaimmal együtt ma is tisztelhetünk. Nektek lesz jó, ha találtok olyanokat az életetek során, akikről azt sóhajthatjátok egymásnak vagy magatoknak: „De jó, hogy léteznek ilyen emberek!” – és számotokra ennek a második sóhajnak az igazsága a fontosabb. S ha lesz ilyen – tiszteletre méltó – példaképetek, meg fogjátok tapasztalni azt is, hogy az erőforrás, a védelem, a biztonságérzet nem szűnik meg a tisztelt személy elmúlásával, hanem változatlanul óvja-védi-gazdagítja a tisztelőket, a tisztelet-tudókat. Gondoljátok meg, mit jelent az, ha az ember tudja: léteznek azért rendes emberek is, értelmes szomszédok, kedves öregek, jól nevelt fiatalok, becsületes politikusok, nem képmutató keresztények, szeretetreméltó anyósok – tehát a világ nemcsak rossz.
Miért – minek az alapján – kell vagy lehet tisztelni valakit: szépsége, okossága, határozottsága, finom testi vagy lelki alkata, rokonszenves tulajdonságai miatt? Pozíciója, rangja miatt? Döntsétek el meggyőződésetek, ízlésetek szerint ti magatok. De egyet ne felejtsetek: van egy minimális foka, pontosabban egy speciális fajtája a tiszteletnek, ami mindenkinek jár, ember-voltáért, emberi méltósága alapján, mert – ahogy minden igazi humanizmus leszögezi – ember és ember között ebben nincs különbség. Úgy is szokták mondani, hogy mindnyájan egyformán az Isten képére teremtett lények vagyunk, akkor is, ha ez gyakran nem vehető észre. Az európai kultúrában ennek sokféle kifejeződése alakult ki: a jog területén pl. az, hogy a legtöbb ország törvénye szerint a perben a vádlott mondhatja ki az utolsó szót – függetlenül attól, hogy zsebtolvajról vagy tömeggyilkosról, hajléktalanról vagy celebről van-e szó. Amikor a 20. sz. irodalmát tanultátok, tapasztalhattátok, hogy Pilinszky János költészetében milyen sokszor visszatér a vesztőhely képe, a fegyencek, rabok, halálraítéltek helyzete, a kivégzés és ember-voltunk viszonya, a megalázottaknak, kitaszítottaknak, megvetetteknek szerinte még inkább kijáró tisztelet – mert az ő emberi méltóságukat az önmegvalósító átlagember ma nem tekinti magától értetődőnek.
Pedig volna igény a tiszteletre; igazolja ezt a kihalóban lévő valódi tisztelet helyén a tisztelet-pótlékok burjánzása: a sztárolás, a rajongás, a „cuki pofák” népszerűsége. Csakhogy a pót-tisztelet tárgya nem erőforrás: ha a sztár meghal – mindegy, hogy baleset, betegség vagy drog-túladagolás miatt – rajongói között a nyilvánosság előtti giccses gyásztól az öngyilkossági járványig sok minden előfordulhat, csak az nem – biztonságérzet, védelem, nyugalom – amit a valódi tisztelet jelent.
Tisztelt diákság,
kívánom nektek, hogy mindnyájatoknak legyen legalább egyvalakije, akit okkal és joggal tisztelni tud. És ne felejtsétek: ha tisztelsz egy hajléktalant vagy egy államelnököt, egy rozzant öregembert vagy egy szép fiatal nőt, egy koldust, vagy egy egyetemi tanárt, tanárodat vagy a konyhás nénit, nem ő lesz több, jobb ezáltal, hanem te magad leszel jobb minőségű ember. Ha tiszteled a kukást, a portást, a veszekedő lakót a szemközti tízemeletesből, azáltal sem ő lesz értékesebb, hanem Te. Persze, nem lehet előzetes program szerint kiválasztani, hogy mától kezdve ezt vagy azt a pasast tisztelem – de lehet megőrizni a tiszteletre való képességet, a tisztelet-tudást – hogy ha majd akad valaki, aki méltó rá, akkor ne ügyetlenkedj és ne idétlenkedj tisztelet helyett.
A tiszteletet ugyanis tudni kell, tudni illik; ismerni kell a tisztelet módjait, eszközeit, műfajait, fajtáit, de először és főleg célját és értelmét. Erről próbáltam eddig beszélni. Személyes viszonylatokban pl. a tisztelet eszköze a tapintat, társadalmi-közösségi viszonyokban nagyobb a szerepe az udvariasságnak. Akit tisztelek, azzal szemben nem lehetek például udvariatlan. Ha pedig nem tisztelek valakit, mert nem találom tiszteletre méltónak, azzal szemben sem lehetek udvariatlan, mert akkor önmagamat nem tisztelem – mert ez is fontos, a saját emberi méltóságom tisztelete. Képzeljétek el, ha mindenki úgy gondolkozna, hogy „bárki lehet bunkó, de én akkor sem”, akkor nem volna bunkóság a Földön! Nem volna ez rossz! Csak sajnos, egyre több az olyan ember, akinek sejtelme sincs arról, hogy neki magának is van emberi méltósága.
Azt mondtam, a tisztelet nem annak jó, akit tisztelnek, hanem annak, aki tisztel. – De ha szívetek mélyén egyszer mégis feltámad az a gondolat: de jó lenne, ha tisztelnének benneteket az emberek, akkor legyetek tisztában azzal: tiszteletre méltó csak az lesz, aki maga tisztelet-tudóként kezdi. Azt kérem tehát, pontosabban azt kívánom nektek: Legyen olyan emberetek, akit szívből tisztelni tudtok, és válogatás nélkül tiszteljétek a mások emberi méltóságát, akárkikéről legyen is szó; a magatokét pedig ne felejtsétek. Azt hiszem, ez a kívánság nem idegen attól a díjtól, amelyben ez az iskola most részesült, és attól sem, akiről ez a díj a nevét kapta.
Köszönöm figyelmeteket.
Bibó István