dr. Bibó István
A Várhegyi György díj átadásakor
Tata, Talentum Iskola (amely mostanában volt 20 éves)
2014. május 10.

Kedves ünneplők, tisztelt vendégek, tanárok, diákok!

Amikor a mai díjátadásra készültem, megnéztem az iskola honlapját is, ahol egy érdekes összefoglalót találtam a talentum szó történetéről és jelentésének változásairól: hogyan lett az eredetileg ókori súlymértékegységet jelentő kifejezésből az ezüst és arany mértékegysége, ebből – még  az ókorban – már pénz-funkciót betöltő fizetőeszköz, majd a bibliai példázat nyomán az európai szóhasználatban adományt,  jó adottságot, tehetséget jelentő szó.  De nem e történet részleteit akarom most ismertetni, hiszen a jelenlévők többsége bizonyára olvasta, aki pedig most lesz kíváncsi rá, bármikor megnézheti. A benne szereplő bibliai példázatban azonban van egy nagyon furcsa és kemény mondat, amely mintha egy társadalmi igazságtalanságot akarna szentesíteni, s ezért Jézus szájából elsőre nagyon idegenül hangzik, de az interneten olvasható összefoglaló írója kommentár nélkül idézi.  Én ehhez a mondathoz szeretnék megjegyzést fűzni, amihez azonban a példázatot is fel kell olvasnom. Így hangzik:

“Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő vagyonos ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak egyet, kinek-kinek képességei szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük és nyert másik ötöt. Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, … és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot nyertem. … Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is gyűjtök, ahova nem szórtam? Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! (És itt jön az a mondat, amelyet említettem  Mert akinek van, annak adatik, attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van..”

Itt nem urakról és szolgákról, nem kizsákmányolókról és kizsákmányoltakról, nem gazdagokról és szegényekről van szó, nem is ezek körében lehetséges szociológiai megfigyelésről, és nem is egy büntető kedvű gazdáról; hanem egy kétezer évvel ezelőtti társadalom számára – az akkori társadalom nyelvén és az akkori társadalom gondolkodásmódjának és jellegzetes szereplőinek ismeretében – megalkotott példázatról, amely egy tanulság, egy igazolandó állítás alátámasztására íródott, illetve mondódott el.  A példát a szerző – feltehetően Jézus – a  korabeli pénzvilágból vette, amelyben már akkor is lehetett nyerni és bukni (ezért jut eszünkbe azonnal a mai pénzvilág, amelyben, ha nem figyelünk oda, a gazdagok rendszerint egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek); de a tanulság nem ennek a ténynek a felmutatása vagy pláne nem erkölcsi igazolása, hanem az, hogy igazi emberi élet, igazi gazdagodás kockázatvállalás nélkül nincsen. Van képességünk, adottságunk arra, hogy társat, párt keressünk és találjunk magunknak – mekkora lehetőség ez igazi emberi életre, de mekkora kockázat is ez – hiszen a legszebb, legjobb kapcsolat is zátonyra futhat! Van talentumunk arra, hogy gyereket vállaljunk, hogy felneveljük őket – de betegek lehetnek, megsérülhetnek, elveszíthetjük őket… és mégis sokkal többet veszítenek azok (és hányan bánják meg utólag), akik félelemből vagy kényelemből lemondanak erről a vállalásról; akik elássák, nem használják, nem forgatják a talentumukat. Azt a talentumot, amely itt, az iskolában már többnyire felismerhető, és ezért művelhető, csiszolható, továbbalakítható, hogy később használható, forgatható legyen…
Csak ennyit szerettem volna mondani, elsősorban a diákoknak: ne sajnáljátok a fáradságot és ne féljetek a kockázatoktól.